Neve nem ismeretlen a magyar irodalomban, mégis szeretném, ha röviden bemutatkozna. 

Budapesten születtem pedagóguscsaládba, a gyerekkor palócföldi Paradicsomban (erdőszél, Lókos patak, Ipoly, halastó négyszögében) telt, tizennégy és harminc között iskolai és egyéb kalandok sora, 1982-től Esztergomban élek a feleségemmel, aki esztergomi születésű.

Miként lett író, mi volt első írói élménye?

Könyvtárszoba funkcionált gyerekszobaként, egy pillanatig nem volt kétséges, hogy valahol az irodalom közelében keresem a helyem. Az első – szörnyű – írói élmény a gyerekkorból való: két hét Csillebérc, egy országos irodalmi pályázat győzteseként, megnyertem a legkeményebb úttörőtábort, a szokatlan katonai drillt, ami elbizonytalanított egy időre. A tanyai fiúk szabad életéhez szoktam, azt reméltem, örökre úgy marad minden. Hát nemigen.

Mennyire foglalkoztatja a szakma és az olvasók véleménye?

Ez így túl általános. Az emberek, a szakma, az olvasó sokrétű, színes, a vélemények ezer félék, író jól teszi, ha a saját szépen kiérlelt véleménye érdekli akár a világról, akár magáról. Bármiről.

Ismeri és tartja a kapcsolatot kortársaival?

Hellyel-közzel. Nem egyszerű olyan emberek barátságát elviselni, akik hasonlóan gondolnak a világra, és hasonlóan nem szívesen beszélgetnek irodalomról, csinálják inkább. Viszont akik másképpen gondolnak a világra, még nehezebb elviselni. Erős a szelekció. Ennek ellentmond, hogy négy interjúkönyvem jelent meg, abból három tavaly. Bizonyos kapcsolataim túlélték prózaszerkesztői koromat. Mások meg nem.

Szereti az író-olvasó találkozókat, az irodalmi esteket?

Nem. A látszat ellenére az író-olvasók reklámesemények. Az Odol- reklámot se szerettem, azóta is nehéz elfogadni. Ha egy-egy kötet megjelenik, azt mondom, „könyv, menj, dolgozz meg magadért”. Ha néha mégis előfordulok ilyen eseményen, olyan baráttal megyek, aki elviszi az estet a hátán, én nézelődhetek, az a dolgom. Nem színésznek szerződtem az Égiekkel.

Nagyon szerteágazó a tevékenysége, hogyan győzi ezt? 

Reáliaként gondolok az irodalomra, nem varázslat, feladat, munka. Mint az asztalos, aki a széken túl készít asztalt, sámlit, fiókos szerényt, szennyesládát, falburkolatot, WC-ülőkét  is. Belebolondulna az ezredik székbe, kiölné a kreativitását.   

Mi az ars poetiákája, ha van?

Nincs, de ha volna, valami ilyes volna: „Sarkos mondatokból építkezz!”

Miként látja helyét a mai magyar irodalmi életben?

Nem keresem a helyem a kortársban, magyarban. A mai magyar irodalmi élet az elképzelhetőnél is gyászosabb valami. A személyes életben viszont látom a helyem is, a dolgom is. Ez megnyugtat.

Mik a terveik jövőjét illetően?

Mint a nemzetgazdaság, vagy mint egy fiatal író, én is rövid- és hosszú távú, valamint titkos projektek szerint működöm. A kultúra ma, közte az irodalom, Krisztus után 2016-ban, túlélő üzemmódban. Én is igyekszem túlélni. Ez a legfontosabb terv. Nem egyszerű.