Örök kérdés, hogy szerettünk elveszítésekor miért érzünk mély fájdalmat Mindenekelőtt talán azért, mert sajnáljuk azt, aki mögött az evilági élet kapuja örökre bezárult, különösen, ha ilyen fiatalon távozott el közülünk, mint Rózsi.

Hiszen arra gondolunk, hogy mennyi szép pillanatunk, mennyi közös élményünk lehetett volna, ha másként alakul a sors, és akkor talán Neki is szép, jó és boldog élmények juthattak volna még osztályrészül. Fájdalmunk másrészt a halál visszavonhatatlanságából fakad. Abból, hogy ilyenkor szembesülünk leginkább emberi létünk korlátaival. Azzal, hogy nem áll hatalmunkban változtatni a kialakult helyzeten: az örökre eltávozott hiányán. Harmadrészt – valljuk be – a gyászban önmagunkat sajnáljuk. Mert mi, akik itt maradtunk, szegényebbek lettünk egy érző munkatárssal. Nincs többé, akitől várhatjuk a munkatársi jóakarat jeleit. És a bennünk neki szánt szeretetünket sincs többé kinek adni. 

Egy lélekben gazdag ember hamvainál állunk. Egy olyan ember hamvainál, aki életében sokat adott magából: nekünk. Fáradhatatlan volt ebben, mintha tudta volna, hogy nem sok ideje van a környezetét, a barátait szolgálni, jóságával jobbítani. A gyász fájdalmának magyarázatát keresve, azt hiszem, ebben megleltük a legfontosabbat, amely úgy hangzik: „Szükségem van rád, mert szeretlek.”

Kedves kolléganőnk társaságában közel 30 éven át mindenkori munkatársai úgy érezhettük, hogy szüksége volt ránk: fontosságunk az Ő számára sohasem volt kérdés. Figyelmessége, mindig segíteni kész természete azt éreztette velünk, hogy életének lényeges, szorosan hozzá tartozó részei, alkotó elemei vagyunk. Ezért is fáj különösen ez a búcsúzás.

Az ember egész földi pályáján – kimondva vagy kimondatlanul – állandóan értelmet keres a világban. Kutatja, fürkészi az események magyarázatát, és örömet, elégedettséget érez, ha a kérdéseire megnyugtató választ kap. Ugyanakkor szomorú, elégedetlen, sőt haragos akkor, ha válasz nélkül marad. Ezért vagyunk mi nehéz helyzetben akkor, amikor szembesülünk a halállal. Hiszen a miértek hosszú sorára senki sem felel, sehonnan sem érkezik válasz. Egyesek szerint a véletlenek határozzák meg az életünket: véletlenül születünk, véletlenül élünk, és véletlenül is halunk meg. Szerintem létezik tervszerűség a világmindenségben, és ha van céltudatosság az ember létezésében, akkor a halálunk sem lehet értelmetlen.

Keresztény emberként meggyőződésem, hogy az ember a halálában, a halálával leli meg élete értelmét, hiszen élete nem ér véget földi pályája lezárulásával, hanem ezzel egy új szakasz kezdődik el. Születésünk és elmúlásunk időpontjai szabják ki az élet végtelenségéből azt a véges darabot, amellyel Isten kegyelméből rendelkezhetünk. S hogy ebből mit valósítunk meg, s olyanná tesszük-e, hogy másnak is hasznára lehessen, csupán rajtunk múlik. Szeretett munkatársunkra emlékezve, az ő tiszta emberségére, segítőkészségére gondolva elmondhatjuk, hogy amit gyászunkban róla őrzünk a szeretet, amely az újabb találkozásig a fájdalmas érzések helyét kitölti szívünkben.

Kedves Rózsi! Búcsúznak munkatársaid.  Nyugodj békében!