Kesztölcre értünk, és egy zöld dzsip mellett ott mosolygott már a gazdája is, egy nagyon barátságos férfi. Felpakolt minket a kocsira, és egy nagy dzsiptúrára mentünk. Fel a hegyre!!! Meredeken feljebb és feljebb, kapaszkodtunk és hűháztunk, miközben mesélt és mesélt a szőlőkről. Aztán egyszer csak megálltunk, hogy jól körülnézhessünk. A pihenőnél volt egy nagy hinta is, ugye nem lepődtök meg, hogy le sem lehetett szedni a gyerekeket róla, annyira élvezték. Úgy himbálóztak, mintha a vidék tetején lennének, és a semmibe lengne ki a hinta, úgy 340 méter magasan. Persze nem a szikla szélén hintáznak, kicsit sem veszélyes, de Zsuzska azt kiabálta közben, hogy olyan érzés, mintha madárka lenne.

Engem érdekelt az is, hogy a környéken már ezer éve készítettek bort. Kesztölc települést a szőlővel kapcsolatban először egy oklevélben említették, már 1075-ben: a garamszentbenedeki apátságnak I. Géza adományozott szőlőt és földeket.

Tódor izgatottan hallgatta a szőlőfajtákat, azt, hogy kell egy tőről újabbat hajtatni, és meg-óvni őket az elöregedéstől és a betegségektől mindenféle vegyszer nélkül. Csak azt sajnálta, hogy ő most nem kóstolhat a lenti pincékben egyféle bort sem. Házigazdánk megmutatta a Szivek Pince igazi különlegességét, az 1867-ből származó nyomógerendás prést is, ami még ma is működik. Finom illat csapta meg az orrunkat, és eszünk ágában sem volt kihagyni az akkor kisült káposztás lepényt.

– Kapuszníknak hívják, és ugye, milyen finom? Ha nagyok lesztek, kóstoljátok meg egy kis Pilis cuvée-vel! – mosolygott ránk Gyuri.

– Én inkább egy ilyen kapucniboltot nyitnék, hogy mindig tudjak enni, és mindenkivel megkóstoltassam! – sóhajtott Zsuzska.

– Előbb jegyezd meg, hogy hívják − morogta Rozi, akinek a gondolatai szerintem annál a történetnél jártak még, amit a hegyen hallott Gertrúdis királynőről. Anonymus krónikájában ez áll: „a mezei sátrában megöletik és a pilisi kolostorban temetik el”. Vagyis valahol itt történhetett az, hogy II. András király feleségét az összeesküvők meggyilkolták.

– Majd úgyis tanuljátok a Bánk bánt, akkor beszélgetünk róla! – próbálták elterelni a gondolatait a felnőttek. Nem a túraútvonalon, hanem gyors búcsú után autóval Klastrompuszta felé mentünk tovább. Nagyon kis mesebeli úton haladtunk, ezért Tilda mesélni is kezdett a Multúrából:

„Boldog Özséb, aki a 13. században élt, szerény és bölcs férfi volt, esztergomi kanonokként irigyelte a remetéket, akik csendben, elvonultan éltek, többször kérte az érseket, hadd csatlakozzon hozzájuk, de az érsek nem akarta engedni, mert érezte, hogy szükség lesz még Özsébre. Így is lett, amikor a tatárok feldúlták a várost, Özséb rengeteg életet mentett meg, olyan kitartóan gyógyította a sebesülteket. Jutalmul elengedte végül az érsek, és ekkor Kesztölc környékére költözött, a Hármas-barlangba. Elé pedig egy fából készült keresztet állított. A legenda szerint Boldog Özséb előtt kis lángocskák gyúltak az erdőben, a látomásában ezek az apró lángok végül egy lángcsóvában egyesültek. Egy hang utasította, hogy gyűjtse össze az erdő magányos remetéit, és alapítson nekik egy szeretetközösséget. Egyesültek, égi patrónusukká Szent Pált tették, és felépítették Klastrompusztán a pálosok első ősmonostorát.”

Ennek a romjait is bejártuk, próbáltuk elképzelni, hogy milyen lehetett. Aztán kövekből kiraktunk egy kedves kis üzenetet a későbbi látogatóknak. Lehet, hogy pont ti fogjátok megtalálni?